Megpróbálom összefoglalni az elmúlt néhány hónap érdekesebb eseményeit, már csak a történeti hűség kedvéért is.
A tavalyi suli év Gergőéknek az alsó tagozat lezárása volt. Ennek keretében kis csoportokban kellett projektmunkát készíteniük, amit aztán egy kiállítás keretében mutatott be mindenki. Gyermekem híven önmagához, két koreai barátjához csatlakozott, mondván, hogy velük remekül lehet együtt dolgozni, mert szorgalmasak, neki csak poénkodni kell.
A téma a média volt. Mindenki más-más aspektusból dolgozta fel. A szülők is besegíthettek, és bár én folyamatosan kérleltem G-t, hogy legalább kicsit engedjen kibontakozni, ő mereven ellenállt. (Pedig tök jó ötleteim voltak. -ide most egy sértődött smiley-t képzeljetek)
Ezt a képet az egyik osztálytárs 7 éves, autista öccse festette erre az alkalomra:
Az egyik nagy dobás az volt, hogy a két műsorvezetőn kívül, akik felkonferálták az eseményt, volt egy harmadik is, aki egy külön stúdióban ült, és csak kivetítőn jelent meg. A kiállításon körbe lehetett menni, a gyerekek a standoknál bemutatták a munkájukat, lehetett kérdezni, jópofa volt.
Az alsó tagozattól való ünnepélyes búcsúnak igencsak megadták a módját. A "graduation party" -t egy elegáns hotelben rendezték, műsorral, díszletekkel, virág hegyekkel, svédasztallal. Én egy kicsit túlzásnak éreztem, de végülis nekünk ez a sulitól való elköszönést, az elmúlt két év lezárását is jelentette.
Mellesleg pont ideje volt iskolát váltani, mert a második félévben megkezdődött az új épületek előkészítése, és enyhén szólva építési terület feeling volt. A focipályát lezárták, a tornaórák beszorultak egy kis terembe, ráadásul egy csomó jó tanár is jelezte, hogy iskolát, országot vált a következő tanévtől. Szóval május környékén már szemernyi kételyem vagy lelkiismeret furdalásom nem volt az új suli miatt.
Június utolsó két hetét otthon töltöttük, ami ismét felért egy akadályversennyel.
Az első vicces pillanat a reptéren való becsekkoláskor történt, mikor J. megkérdezte, hogy nem tudnák-e a jegyemet business osztályra upgradelni, mondván, hogy elég terhes vagyok. Kiderült, hogy nincs hely, viszont rögtön kértek orvosi igazolást, hogy repülhetek. Há-há, még jó, hogy készültem, annak ellenére, hogy a KLM-nél azt mondták, hogy még nyugodtan repülhetek, nem kell semmi papír... Ennek ellenére mázlink volt, mert anno direkt olyan helyet foglaltunk, ahol extra lábtér van, azaz kényelmesen ki lehet nyújtózni. A repcsin aztán a szomszéd sorban ült egy pasi, aki azt állította az utaskísérőnek, hogy ő is ilyen helyet foglalt, aztán az ő ülése mégse olyan. Először bepróbálkozott azzal, hogy ha van hely, akkor átülne businessre (no itt kezdtem el fülelni, hogy nehogymárhogy...), aztán minden körülötte ülőnek elpanaszolta, hogy ő direkt pluszt fizetett a nagyobb helyért, aztán mégsincs nagyobb hely, panaszkodott az egészségi állapotára, végül azzal próbált hatni az alkalmazottakra, hogy ő is a légiszolgáltatásban dolgozik. Mikor semmi sem segített, főleg, hogy a gép tényleg tele volt, kicsit rugdosta az előtte levő falat, majd csendesedni látszott. Aztán mikor J. kiment wc-re (egy olyan hármas ülésen ült a gyerekekkel, ahol előtte nem volt ülés, tehát bőven ki tudta nyújtani a lábát, én az előtte lévő kettes sorban voltam) a pasi felpattant, és oda ült a helyére. Én csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy ezt hogyan gondolta, de aztán jött is a stewardess és visszatessékelte a helyére. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy férjecském hogyan reagál. :-)
Otthon tartózkodásunk enyhe vérnyomásemelő hatással volt rám, még szerencse, hogy terhességem alatt kb. 90/60-nál nem mértek nagyobbat. Néhány T-Pontos és bankos látogatás után sikerült feltornázni 120/80-ra, ami tulajdonképpen ugye a normális.
Legszürreálisabb élményünk bankolás közben volt. Nyitottunk egy új számlát egy másik banknál, mert egész jó lekötési kondíciót kínáltak, és aktuális bankunktól idővel szabadulni szeretnénk. Az ügyintézők halálosan nem voltak képben az akciót illetően, és a meghirdetett feltételek igen messze álltak a valóságtól, de mire végre az egyetlen kompetens hölgyhöz kerültünk, már megvolt a számla, nem akartuk visszacsinálni. De a lényeg! Miután elhelyeztük a számlára a pénzt, a bank levont BEFOGADÁSI KÖLTSÉG címen. Komolyan, hallott már valaki ilyet? Az oké, hogy ha utalok a számlámról akkor van kezelési ktsg., na de hogy akkor is levonnak ha beteszek pénzt, az szerintem elég durva. Főleg, hogy egyetlen ügyintéző sem tudta megmondani, hogy miért pont annyit vontak le.
Másik vesszőfutásunk a T csoport jóvoltából történt. Minden alkalommal sikerül meglepniük valamivel, így tulajdonképpen már nem is csodálkozhatnék, de azért valahogy mindig bizakodó maradok. (Hiába...) Internet csomagot akartunk váltani, amihez vissza kellett köttetni a telefonvonalat is. Három T-Pontban, három különböző ügyintéző mást mondott, természetesen rosszat, majd sikerült telefonon kifogni egyet, aki még vissza is hívott, és végül segített elintézni.
Balga módon azt hittük, hogy egy locsolási vízóra felszereltetése egyszerű eset, de nem. Annyira nem, hogy mikor kiderült, hogy milyen papírok, engedélyek kellenek, és nem lehet csak úgy megbízni egy mesterembert az ügyintézéssel és kivitelezéssel, akkor gyorsan fel is adtuk.
De, hogy a jóról is szóljak, az egészségpénztári tagságom megszüntetése és egyéb, magánnyugdíjpénztári intézni valók roppant flottul mentek.
Ja, és mindkét gyermek levizsgázott az otthoni suliban is, amiért itt is köszönet illeti meg a tanító néniket, akik vállalták ezt a pluszt. A fiúk legnagyobb örömére ezzel (egyelőre) le is zártuk a magyar anyag tanulását. Döntésemet az új suli kezdetével még inkább igazolni látom!
A szünet maradékát Jakartában töltöttük. Volt táborozás, no nem túl megerőltető, napi 1-1 óra sportot jelentett. Illetve kicsit tanulgattunk is, mindenkinek a gyengéjét próbáltam erősíteni.
Folyt.köv.
