Említettem, hogy nem vagyok mai csirke. Tekintve azonban, hogy már a harmadik gyerekről van szó, az orvosom nem aggódott. Aztán megérkezett a vérteszt eredménye, ami szerint a bébi Down-kóros.
No persze nem eszik ilyen forrón a kását, meg amúgy is rutinos „paráztatott kismama” és tesztértelmező vagyok. Anno Balinál küldtek genetikai tanácsadásra a magyar orvosok egy rossz AFP miatt, a cseh doktorok meg csak lestek, hogy Czeizel Endre hazájában mekkora hülyeségre képesek. (Akkoriban Prágában laktunk, de szülni haza mentem, így mindkét helyen volt orvosom.) Szóval most sem aggódtam (annyira), szerencsére vészhelyzetben totál hideg fejjel tudok gondolkodni.
Első lépésben megnéztem az eredményt, amiről az orvosom azt mondta, hogy pozitív. Igen, valóban ott is állt a bűvös szó a papíron, de azért volt ám apró betűs rész is. Az ilyen tesztek nem képesek tényleges eredményt adni, kizárólag arányszámokkal dolgoznak. Az én esetemben, ha csak a koromat nézzük, semmi mást, akkor a Down esélye 1-189-hez. A vérvétel figyelembe vételével, amennyiben ez a 13.héten történt volna, az eredmény 1-67-hez. Igen ám, de nekem a 14.héten vettek mintát, ahol az esély rögtön már csak 1-218-hoz. Mikor lesz pozitív az értékelés? Ha az arány 1-250-nél kisebb. Nocsak, nem is sokkal maradtam le!
Mi legyen? Ha valamit nem bírok, akkor az a bizonytalanság, így egyértelmű volt, hogy irány a magzatvíz mintavétel. Persze ennek is van kockázata, de az élet már csak ilyen. Egy speciális klinikára kellett mennem, ahol rutinszerűen vizsgálják a problémás kismamákat. Aznap én voltam az utolsó alany, így talán azért, vagy mert külföldi vagyok, egyszerre 3 orvos és egy nővér állt körül. Először megkukkolták a gyereket az ultrahangon, és ez alapján biztosítottak róla, hogy szinte tuti semmi baja. Egyetlen kis bökkenő, hogy a placenta pont útban van, így nem lesz egyszerű a mintavétel. Ó, remek. Nem tudom, hogy kit késeltek már meg, de kb. az érzés hasonló lehetett. A tű ugyan vékony, de elég mélyre kell szúrni, ráadásul még mozgatták is. A végén már bizony sírtam. No nem a fájdalomtól, hanem a tehetetlenségtől. Háromszor próbálkoztak, de mindig szennyeződött a minta, azaz a vérem belekeveredett. Végül feladták, és kaptam két hét múlvára egy új időpontot, az indonéz amnio istenhez, aki akkor éppen Amerikában tartózkodott. A vizsgálat után eléggé kivoltam. 2 napig nem nagyon mertem felkelni, és kicsit fájdogáltam is. Arról nem is beszélve, hogy még most is, majdnem 6 hét elteltével látszanak a szúrásnyomok, de legalább már nem lila a hasam.
Az új időpontban reménytelien érkeztem. A méhlepény természetesen még mindig ugyanott volt, pedig kiadtam a gyereknek, hogy rugdossa arrébb, de úgy látszik már most fütyül az anyai szóra. Az orvos (amnio isten) viszont szerencsére szereti a kihívásokat, és tényleg profi. Egész máshova szúrt, alig éreztem, és sikerrel járt. Annyira örült ő is, hogy diadalmasan mutatta a levett mintát, kénytelen voltam én is megnézni. Minden jó, ha vége jó, újabb két hét, és lesz eredmény is.
No persze, de ez itt Indonézia, így végül 3 hétig kellett várnom. Kedves dolog viszont, hogy nem csak az orvosomnak küldték meg a hírt, hanem felhívtak engem is, hogy faxoljanak vagy mi legyen? Hát Anyukám, a legjobb az lenne, ha megmondanád, hogy mi van, de ez nem volt opció, így az emailt választottam. Persze nem otthon voltam, így felhívtam J-t, hogy sürgősen kezdje el nézni a leveleimet. Egy órán keresztül nem jött semmi, ekkora viszont közös ebédet beszéltünk meg. Hála a technikának, a telefonon is leshettük a beérkezett küldeményeimet. És egyszer csak hopp, ott volt. Rögtön egy sms is, hogy elküldték. Én udvariasan vissza, hogy köszönöm, látom, ők szintén vissza egy mosolygós arcocskát. Ekkor már sejtettem, hogy az eredmény csak pozitív lehet, de még messze voltunk a megfejtéstől. A telefon nem bizonyult elég okosnak a levél kibontásához, így J. visszaloholt az irodába, én meg mentem a fiúkért a suliba. 10 perc múlva hívott, hogy még türelem, mert egyelőre rejtvényt fejt, ugyanis ábrákat küldtek, és 3 mondatot indonézül. Aaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! A girbe-gurba pálcikák, mint később felvilágosítottam, a gyerek kromoszómái, és a lényeg, hogy mindegyik páros. A Down-kór ismérve ugyanis, hogy a 21-esből betegség esetén 3 db van. A lefordított szövegből azért számára is kiderült, hogy minden oké, így a kövek legördültek.
Azért persze, hogy örömünk ne legyen felhőtlen, én még azon melegében benyaltam a hányós-fosós vírust, vagy az is lehet, hogy simán egy kis ételmérgezést, mindenesetre az elmúlt két napban nem voltam éppen a topon. És, hogy miért különösen kegyetlen az időzítés? Mert ma hozták meg a régóta áhított gyulai kolbászt és Rákóczi szalámit, és én max. szagolgatni tudom.
