Kínához még gyűjtöm az erőm, de addig is van mit mesélnem.
Óriási zsenialitással úgy terveztük a szünidőt, hogy a kulturális turistáskodás után egy hetet lötyögjünk, pihenjünk. Mivel az Air Asia repül Sanghajból Balira, így ismét a szigeten kötöttünk ki. A fiúknak szentül megígértük, hogy elkerülünk minden templomot és látnivalót, mozgásunk a szoba-medence-étterem háromszögre korlátozódik. Végül ennél tovább jutottunk, de a srácok nem bánták meg.
A három pasi elment a
helyi csúszdaparkba. Nekem szerencsére felmentést adtak, helyette élvezhettem egy kis balinéz masszázst. Este élményekkel tele érkeztek. A két kisebb bánata csak az volt, hogy nem engedték fel őket
erre, mert bár 140 cm-nél magasabbak, de egyik sincs még 40 kg.
A másik móka a seawalking volt. Nem, nem a vízen jártak, hanem egy sisakkal a fejükön a víz alatt.
Így. Én a fülemre hivatkozva ettől is megmenekültem, de nem úsztam meg teljesen. Elkísértem őket, és míg ők merültek, én az úszó mólón várakoztam. Életem legszörnyűbb fél órája volt, az tuti. Olyan tengeri beteg lettem, hogy a rókacsalád csak azért nem ugrott elő, mert még ahhoz is rosszul voltam, hogy hányjak. Bali viszont annyira élvezte, hogy állítólag ugrándozott a víz alatt, miközben J. attól félt, hogy lerepül a gyerek fejéről a búra.
Vasárnap a három órás géppel mentünk volna haza, viszont az Air Asia áttette a járatot 18.45-re. Erre mi átfoglaltuk a jegyünket a két órás repcsire. Arra viszont nem számítottunk, hogy 5 órás késéssel indítják. Így végül a suli előtti napon sikerült este 10-re haza érni a közel három hetes nyaralásból. A fiúk persze bepróbálkoztak, hogy akkor másnap nem mennének suliba, de zord anya voltam, és mentek.
Még a szünidő elején J-t és a olasz kollégát hívták Nigériába workshopot tartani. Nem voltak oda az ötlettől, de ha menni kell, hát menni kell. Már minden le volt foglalva, viszont a vízumhoz szükséges interjúra olyan időpontot kaptak, mikor a jegyük szerint már a repcsin ültek volna. Végül kibulizták, hogy fogadja őket előbb a konzul, és egy remek beszélgetés után pecsételtek nekik. Az indulás előtti este bökte ki a fogadó főnök, hogy vigyék magukkal a sárgaláz elleni oltási könyvüket, mert azt kérik a belépésnél. Hoppá! Hát ez egyiküknek sem volt. Nem baj, mondá a nagyember, némi dollárért beengedik őket enélkül is. Természetesen sem ők, de az itteni főnökeik sem ájultak el a nagyszerű ötlettől, így maradtak itthon. Végül mindketten beadatták maguknak, letelt a kéthetes idő is, szóval már védelmet is ad, így tegnap tényleg elmentek Lagosba. Csak remélni merem, hogy valaki várja őket, és szállásuk is lesz, mert az utóbbi két napban képtelenség volt telefonon elérni az ottaniakat, emailre pedig nem válaszoltak.
Fenti utazás miatt Gergő 10. szülinapját szombaton ünnepeltük. Nem akart bulit, csak családi megemlékezést, az viszont olyan jól sikerült, hogy azt mondta ez volt az eddigi legjobb szülinapja. Volt lufi, focilabdás fagyitorta és ajándéknak lego. Eszembe jutott az első születésnapja, amit anno Prágában ünnepeltünk, hármasban, egy hatalmas, torta helyett dinnyével, mert az volt a kedvence. Hát igen, öregszik a gyerek. :-)
