Újra itthon

Vasárnap délután visszaérkeztünk Jakartába. A fényképek még a gépeken, az élmények a fejekben és szívekben. Ha lesz egy kis időm, akkor igyekszem megosztani a látottakat, hallottakat, de jelenleg egyéb projekt van folyamatban.

Beindult az iskola!

Szegény fiúk! Azt hiszem a mai nap igen nagy sokk érte őket.

Reggel elindultunk a JIS-be, az áhított suliba, a felvételi beszélgetésre. Kb. sejtettük, hogy nincs esélyünk, így igencsak promotáltuk a srácoknak a másik iskolát, ami augusztus 5-én kezdődik. Megérkezésünkkor az igazgatónő behívott minket és elmondta, hogy mindkét campusuk full-on van, de azért letesztelnék a fiúkat. Nem igazán értettem, hogy akkor minek, de hajrá. Először B. ment be, egyedül. Aztán behívták apát tolmácsolni, mert rájöttek végre, hogy nem túloztunk, tényleg nem tud szegény gyerek angolul. Aztán ment G. is. Az eredmény a vártnak megfelelő volt. A matektesztjük 100 %-os lett. J. mesélte, hogy tök ügyesek voltak. Anyai keblem dagadt. A vizsgáztató tanítónéni is azzal jött ki, hogy hát matekból zseniálisak. (Pedig nem is, csak otthon jó tanáraik voltak, és ezek szerint magasabb követelmények.) Az angoltudás hiánya miatt, viszont nem vállalják őket, ellenben ajánlanak egy másik sulit, az ACG-t.

A vicc az egészben, hogy anno az interneten böngészve az ACG lett volna az első számú jelöltem, de a cég ajánlójában nem volt benne, így azt hittem, hogy nem lehet választani.

Az ACG-ről annyit, hogy nemzetközi, új zélandi alapítású, kicsi, barátságos iskola és közel van hozzánk. Azaz mindazon előnyöket ötvözi ami miatt a nagy JIS és a kicsi JIMS tetszettek.

Autóba pattantunk és úgy döntöttünk, hogy vetünk egy pillantást erre a sulira is. A fiúk persze vinnyogtak, haza akartak menni. Megígértük, hogy gyorsak leszünk és csak kívülről leskelődünk. Hát nem így lett...

A sofőr bevitt minket, és ekkor már nem volt megállás. :-) A recepció után rögtön az igazgatónő elé kerültünk. Elmondtuk, hogy honnan és miért jöttünk. Ő két perc alatt elintézte, hogy a gyerekek találkozzanak azzal a két tanárral, akik az angolul nem tudókkal foglalkoznak. Egy kicsit várnunk kellett. Ezalatt kiderült, hogy azért van ilyen nagy nyüzsgés, mert ma van az első tanítási nap. No ekkor kezdődött a hiszti és sírás-rívás.

A fiúk teljesen kiborultak, hogy nem elég, hogy ide is elcipeltük őket, újabb "teszt" vár rájuk, ráadásul ha sikerül, akkor holnap már kezdhetik az iskolát. Kollektív ellenállást tanusítottak, mi pedig nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ott ültünk két durcás, raplizó gyerekkel. A nagyobb hergelte a kicsit is. Végül beígértük nekik a vágyott karácsonyi ajándék előrehozását, csak tanusítsanak már némi együttműködést. (Kérem mellőzzük a helyes pedagógiai módszerek taglalását. :-) ) Találkozásunk a leendő angoltanárokkal jól sikerült. Elkísérhettük a fiúkat, de a teremből kitessékeltek. Mindössze játszottak, ráadásul valamilyen színekkel kapcsolatos társast, azaz sikerélményük is volt, mert azokat már tudják angolul is. Ééééééééééééééééés! Elhangzott a verdikt, felvételt nyertek. A szülők örültek, a gyerekek méginkább kiborultak. B. a továbbiakban beszüntette a kooperálást. Nem volt hajlandó sem az osztálytermét megnézni, sem az osztálytanítót megismerni.

Következő lépésben megvettük az egyenruhákat, begyűjtöttük a kitöltendő papírokat és a távozás hímes mezejére léptünk.

Ekkor már jócskán ebédidő volt, így a bevásárlóközpontba mentünk. Itt folytatódott a harc, mert a két kis ártatlanság nem bírt megegyezni az ebéd helyszínében, így a birka(türelmű) szülők külön mentek velük ebédelni. Ekkorra viszont megszállta őket egy-egy kisangyal vagy az ufók végre visszahozták az eredeti gyerekeinket, mert átváltoztak értelmes, kommunikáció kész emberkékké.

A délutánt, mintegy a "jóvilág" lezárásaként számítógépezéssel töltötték.

Jelenleg a dedek az igazak álmát alusszák. Táskák bepakolva, uzsik előkészítve, egyenruhák kimosva-kivasalva, felvételi papírok kitöltés alatt. Vigyázz suli! Jövünk!

Baliiiiiiiiiiiiiiiii

Megerkezunk Balira!

Mar az elso nap utan tele vagyunk elmenyekkel, de az ekezetek hianya annyira zavar ezen a gepen, hogy kenytelenek vagytok egy kicsit varni a beszamolomra. :-)

Jól vagyunk!

Köszönjük az érdeklődést, velünk minden rendben! Mint tudjátok, csalánba nem üt a mennykő. :-)

Aki esetleg nem tudja miről beszélek, az itt tájékozódhat.

Az Indexen említettek egy bevásárlóközpont melletti robbantást is, na az csak egy műszaki hibás teherautó volt, nem bomba.

Tangkuban Parahu

Régen voltunk kirándulni, ideje volt, hogy felkerekedjünk.

Múlt héten J. egyik magyar kollégája vacsizott nálunk, aki 3 hétig próbálta segíteni az itteni munkát némi installálással és integrálással. Neki köszönhetjük a lego kiszállítását. A fiúkat, különösen G-t, teljesen elbűvölte, így miután elmesélte, hogy vulkán túrán volt előző hétvégén, G-t sem kellett győzködni, hogy mi is menjünk.

Jakartától kb. 180 km-re, Nyugat-Jáva fővárosa, Bandung közelében található a Tangkuban Parahu vulkán. Autóval 3-4 óra az út, így az olvasnivalótól kezdve a videójátékon át az acélos idegekig, mindennel felszerelkeztünk.

Messziről a hegy egy felfordított csónakra hasonlít. A legenda szerint a távolba szakadt herceg hazatérvén szerelmes lett a saját édesanyjába. A királynő, mikor rájött, hogy ki is a kérője, próbatétel elé állította. Akkor lesz a felesége, ha egy éjszaka alatt épít egy hatalmas hajót. Látva, hogy a munka túl jól halad, az asszony az isteneket kérte, hogy előbb kelljen fel a Nap. A kakaskukorékolást meghallván a herceg mérgében fejre állította a művét.

A vulkán megközelítése rendkívül turistabarát, mert egészen a legnagyobb kráter, a Kawah Ratu tetejéig autóval lehet felmenni. 1830 méter magasan a levegő kellemesen hűvös, csak a kénes bűz zavarja a gyönyörködést. Miután a vulkán maradványai leszakadtak a magmakamrába, kaldera képződött, azaz az egykori kráter helyett egy nagyméretű, üstszerű képződményt láthatunk. Az utolsó kitörés negyven éve volt, bár 1992-ben az észlelt figyelmeztető jelek hatására egy időre lezárták a területet. A veszélyes gázok miatt ebbe a kráterbe tilos a leereszkedés, nem úgy, mint a szomszédos Kawah Domas-ba. A felfedezéséhez vezetőt fogadtunk a turista centrumban, amit az alábbi kép örökít meg. A jobb felső sarokban egy fotó van. REJTVÉNY: Kit ábrázol?

A Kawah Domashoz vezető út kb. 900 méter, kellemesen lejtős terep, mint egy erdei ösvény. Leérve, a vulkanikus részen a feltörő gejzírekben tojást lehet főzni, illetve a kénes iszapban sokan áztatják a lábukat. Mi inkább csak fotóztunk és mászkáltunk a meleg köveken. Na jó, azért a tojásfőzést nem hagytuk ki.

Némileg kitikkadva indultunk a "lenti" parkolóba, ahol sofőrünkkel találkoztunk. Már csak egy kilométer, és nem is a meredek részen kell visszamenni, bátorítottuk magunkat. Hát... oké, tényleg csak a kétharmada újabb emelkedő, az utolsó 300 méter már szinte lapos. Hatalmas fák között kanyarogtunk, mint egy őserdő, olyan az egész.

Bemásztunk az autóba, majd mindössze két szót tudtunk mondani: Pizza Hut. Ekkor ugyanis már 3 óra volt, és mi utoljára reggel 7-kor ettünk, leszámítva az autókázás alatti nasit. Bandungban láttuk a műintézményt, így reméltük, hogy visszafelé csak ráakadunk megint. Én majdnem elaludtam, mindössze az éhség akadályozott. J. figyelte az utat, hátha felbukkan az étterem, de csak nem akart elénk ugrani. Éppen kinyitottam a szemem, mikor megláttam a táblát. 200 méter és ehetünk! Szerencsére a bejáratnál nem kellett várnunk, és egy hatalmas asztalt kaptunk. Kellett is, mert annyi mindent rendeltünk. 40 perc múlva tele hassal, vidáman indultunk haza.

Ha fent nem klikkoltál, akkor itt vannak újra a képeink.

Túl sok csoki

Nem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom, hogy csokiból túl sok is lehet, de úgy látszik öregszem. :-)

Tegnap délután a pakolászást követően iszonyatosan megéheztünk. Nem volt kedvem gyorsan összeütni valamit, így elmentünk egy olyan bevásárlóközpontba, ahol eddig még nem jártunk.

Nem valószínű, hogy a jövőben sokszor megfordulunk itt, de egyszer jó volt. Az éttermi rész egyik legjobb találmánya az Urban Kitchen nevű hely. Egy hatalmas részt elkerítettek a sokadik emeletből, és majd 20 féle konyhát telepítettek ide. A bejáratnál kaptunk 1-1 kártyát, amit az étel-ital rendeléseknél egyszerűen lehúztak, és a végén távozáskor, a kijárati pénztárnál fizettünk. Az ebédválasztásnál a kiszemelt konyha pultjához kellett fáradni, és elrebegni a kívánságunkat. Ülni bárhova lehetett, megtaláltak! Mi az ablakhoz közel telepedtünk le. Jópofa volt a magasból élvezni a környező felhőkarcolók látványát és a jakartai kilátást.

A fő attrakció viszont az aznap kezdődött, és egy hónapig tartó csoki és gumicukor promóció. A hallban egy hatalmas csoki king-kong fogadja a betérőket, természetesen csoki épületekkel körülvéve. No itt mondtam, hogy ez már nekem is túl sok, mert olyan émelyítő édesség szag volt (nem, az már nem illat), hogy rendesen felkavarodott a gyomrom. A gumicukor rajongók pedig méretes színes-szagos dínók, kígyók és egyéb állatok között sétálgathatnak. Persze mindenhol az elmaradhatatlan "Do not touch, do not eat" felirat.

Underwater world

Tegnap megjött a konténer! Hurrá!

J. itthon maradt, hogy segítsen a kipakolásnál, illetve az ellenőrzésnél, hogy minden megvan-e, működik-e, stb. A szállítók 10-re ígérték magukat. Én 9.15-kor keltem fel, kissé kómásan, mert előtte hajnalig interneteztem. Mérges voltam J-re, hogy miért nem keltett fel, mert utálok reggel rohanni. Éppen csak felöltöztem, mikor szólt a bejárónő, hogy megérkezett a kamion. Remek. Se reggeli, se kávé, de azért örültem.

Szerencsére előző este összeírtuk, hogy melyik dobozt melyik szobába vigyék, így gyorsan ment minden. Kipakolniuk sem nagyon kellett, egyedül a tv-videó-csocsó asztal szentháromságot bontották ki és állították fel. A maradékot mi intéztük. A ruhák és ágyneműk nagy része persze még a dobozban van, mert azokat úgyis mosni kell.

A csomagok között volt J. egyik legújabb szerzeménye is, amit kipróbálni se tudott még, de már nagyon fente rá a fogát.Egy vízalatti tok a fényképezéshez. Remélem Balin én is kipróbálhatom, addig itt van néhány mai próbálkozás.

Lehull a lepel

Pénteken véget ért a tábor. A négy hét alatt a fiúkból nem sok infot tudtunk kiszedni a foglalkozásokra és tematikára vonatkozólag, ami nem meglepő, mert az otthoni suli eseményeiről is jobbára az osztálytársaktól és az ő szüleiktől értesültünk.

Egyetlen támpontunk az a két hírlevél volt, amit a második és harmadik hét elején kaptunk. Ebben volt egy rövid beszámoló az előző napok eseményeiről, illetve egy tájékoztató az elkövetkező programokról. Néha nap hoztak rajzokat, illetve a heti három úszásról tudtunk, hiszen kellett fürdőgatyót vinni.

Az utolsó napon azonban mindenre fény derült! Egy egész mappát kaptunk, amiben az összes feladatlap benne volt, illetve egy dvd-t, amin jópofa zenei aláfestéssel minden foglalkozás típusról képes beszámolót készítettek. Persze az elmaradhatatlan tábori csoportkép és egy szép, a részvételt igazoló oklevél is a csomag része volt. Ezt majd később beteszem ide a nagyszülők örömére. :-)

Végre a jelentkezéshez szükséges összes papírt sikerült leadnunk a felvételi irodán, ahol jött némi fekete leves. Sajnos a felvételiztető tanár csak július végén lesz Jakartában, így július 27-én tud bennünket fogadni. Ez azért kínos, mert a tanév augusztus 10-én kezdődik. Ha ide nem veszik fel őket, akkor a másik suliba csak az utolsó pillanatban tudunk menni... (ott aug. 5. az első tanítási nap). Ismét megkérdeztem, hogy milyen lesz a felvételi, hiszen a fiúk nem beszélnek angolul. Kiderült, hogy B-nél ez nem gond, mert ő másodikba menne, és ott nem feltétel a nyelvtudás, viszont G-t tuti nem tudják felvenni harmadikba, mert ott bizony már nem is kicsit kell... Felvetettem, hogy nem lehetne-e, hogy visszamaradjanak mindketten egy osztályt, így nem probléma a nyelv. Kiderült, hogy akár ez is lehetséges, de ezt majd a felvételiztető tanár, illetve egy bizottság dönti el. Mesélték, hogy volt egy japán kisfiú, aki kora szerint szintén harmadikba ment volna, de ő még a latin betűket sem ismerte. Ehhez képest a fiúk azért előnyben vannak! Reménykedjünk!

Csöveztünk

Ma megnéztük az egyéves fX plázát. A város szívében, felhőkarcolók között jártunk. Érdekes volt Jakartának ezt az arcát látni.


A bevásárlóközpont vonzereje egy csőcsúszda, amit J. ki akart próbálni. Mission completed. :-) Íme J. csőbe húzva:

Az élmény pillanatnyi volt, mindössze 10 másodpercig tartott. Hétközben egy ezresért, hétvégén 1500 forintért élvezhetjük a 7 emelet magasból való becsapódást. J. stikában szeretett volna videózni, de a zöld pólós lány lekapcsolta.

Én a cső fotózásával szórakoztam. Itt látható az eredmény. Aztán itthon tovább játszottam az effektekkel.

Rövid híreink

A konténerünk vasárnap megérkezett a kikötőbe! Elkezdték a vámkezelést, legalábbis J. útlevelét és Kitasát elkérték. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva megkapjuk a cuccainkat!

Hétfőn valóban kiszállították a dvd lejátszót. A miénk, és még működik is. Jó, hogy nem küldtük haza, mert ehhez csomagolták a tv távirányítóját is.

Kedden a fogszabályzót helyrepofozta a doki. Nem deformálódott, csak meg kellett húzni. Sajnos max. 2-3 hónapot jósolt neki, akkor tényleg cserélni kell. Állandót addig nem tudnak adni, amíg még vannak tejfogai. Csak tudnám, hogy az 1 M Forintos ajánlatot adó klinika akkor vajon, hogy csinálta volna? Ennyivel fejlettebb lenne náluk a technika???

A tábor utolsó napjait gyűrjük. A krízis a harmadik héten volt, mert elment két segédtanár, akiket a fiúk nagyon megszerettek, ráadásul a második héttől több gyerek csatlakozott, így nem jutott annyi idő rájuk. Ők ketten voltak az egyetlenek akik egyáltalán nem tudnak angolul. Látok valami fejlődést? Nem. Hacsak a danger és a hi! szavak elsajátítását nem számítom annak. :-) Na jó, nem leszek igazságtalan! Biztos számít, hogy napi több órát angolnyelvű környezetben voltak. Ráadásul félre tettem minden egyéb meggyőződésemet, és itthon nézhetik a mesecsatornát. A Ben Ten-ben sokat beszélnek. A Tom és Jerryről inkább mélyen hallgatok. :-)

Kocsikázom

Az elmúlt napokban annyit autóztam, hogy már elég!!!

Hétfőn a követségen beadtam hitelesítésre a fiúk bizonyítványmásolatait a fordítással. Pont lekéstem a konzult, aki vidékre ment, így azt mondták, hogy majd hívnak. Másnap reggel rámcsörögtek, hogy 90 euro lesz ( ez tök jó ár, mert oldalanként 15 euroról volt szó és szigorúan véve 10 oldal a fordítás), de a pénzen kívül kell az útlevelem másolata is. Ha ezzel bemegyek, akkor elkezdik a pecsételést, és egy újabb időpontban megkapom a kész papírokat.

Mi van? Igen! Előbb perkálni kell, csak aztán lesz pecsét. :-( És ha ez még nem lenne elég kiakasztó, az is kiderült, hogy csak euroban lehet fizetni. Indonéziában, egy olyan ország követségén, ahol a hivatalos pénznem NEM euro.

Így kedden reggel irány a bank, mert természetesen itthon csak 80 euronk volt. Az első helyen csak dollárt tudtak volna adni, de szerencsére a szemben lévő pénzváltó pont kinyitott. A legkisebb címletük 50-es, így végül annyit vettem. Irány a követség. Ami egyébként 40 perc autókázásra van tőlünk. Az ügyintéző nagyon kedves volt! Visszaadni ugyan nem tudott, de felírta az átvételire, hogy a papíron kívül még jár nekem 10 euro. Jól kikérdezett, hogy mikor jöttünk, meddig maradunk, hova járnak a gyerekek suliba, stb. Elkérte az összes adatunkat is, a címünktől a telefonszámunkig. Pluszba meghívtak 10-én estére egy színházi előadásra . Az Ember tragédiája, indonézül. Persze ugye a társaság a lényeg, helyi magyarok jöjjünk össze... A dolog végül könnyen eldőlt, mert J. úgy tűnik pont akkor megy Kuala Lumpurba tanfolyamot tartani. Ismét megígérték, hogy hívnak, ha mehetek az utolsó menetre, immáron a kész cuccért.

Gyorsak voltak, mert már délután szóltak, hogy akkor csütörtökön várnak. De! A konzul szeretne velem találkozni. (Ennyire jó lenne az útlevélképem? :-) ) Persze, ha a férjem megy, az is jó. (Mégse a külsőm ragadta meg. :-) ) Summa summarum, J. megy, mert én már egy hete nem voltam edzeni az állandó délelőtti programok miatt, ő pedig akkor pont ráér. Amúgy kicsit szégyenlem is magunkat, mert tudom, hogy már bejelentkezhettünk volna a konzulátuson, hogy cunami vagy egyéb vész esetén tudják mondani a hozzátartozóknak, hogy igen, felvették velünk is a kapcsolatot és élünk, virulunk.

Ja, azt még azért hozzá tenném, hogy az ügyintézők indonézek, azaz a kommunikáció indonézül vagy angolul lehetséges. Vajon mit csinál egy itt bajba jutott honfitársunk, aki e két nyelv egyikét sem beszéli?

De mi volt ma? A már említett családias suli (JIMS) új épület nyitó, egyben évzáró ünnepsége.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy két hét alatt mennyit haladtak az építkezéssel, és persze érdekeltek a gyerekek, a tanárok, a hangulat.

Az építkezés nagyon jól megy, különösen a még félkész részek álcázása. :-) A következő egy hónapban még mindig sok dolguk lesz, de talán nem reménytelen az augusztus 5-i kezdés.

Az ünnepség pozitív kulturális sokk volt. Semmi ünneplő, semmi komoly, "ünnepélyes" hangulat. Kicsi a suli, így még a szülők is szinte mind ismerik egymást. Puszi-puszi, mosoly hegyek. A 10 órás kezdés 10.20-ra csúszott (ami Indonéziában amúgy nagyon pontosnak számít :-) ). A díszítés rengeteg lufi.

Minden osztály, a három ovis csoport is, adott műsort. Nem az volt a lényeg, hogy jól idomított, az izgalomtól gyomorgörcsös gyerekek tökéletes produkciót adjanak elő! A részvétel volt a fontos! 6 kislány balettruhában próbált ugrándozni a zenére, a színpad előtt a tanáruk mutogatta, hogy kb. mit kellene csinálni. Egy nagyobb csapat törpe indiánszerelésben énekelt, amiből egy kukkot nem értettem, de annyira nem, hogy még azt sem tudom, hogy milyen nyelven volt. A nagyobbak főleg pop zenére tátogós és táncolós darabokat mutattak be. Nagyon jó volt a hangulat, és látszott, hogy mindenki élvezi is amit csinál! Az emberek az előadás közben jöttek-mentek a teremben, sustorogtak egymással, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Számomra a csúcspont azért mégiscsak a mamik két fellépése volt. Az egyik egy ismert zenére, általuk írt szöveg eléneklése volt, a másik pedig a Dancing Queenre egy minimál táncos koreográfia előadása. Elképzeltem az otthoni iskolaszéken a tanárok, illetve a szülői értekezleten az anyatársak arcát, amikor felvetem az évzáróra egy ilyen műsor ötletét. :-) (Tudom ám, hogy lenne aki benne lenne!) Az utolsó osztály a Celebration-t énekelte, aminek a végén az igazgatónő bejelentette, hogy ezzel lezárult a tanév, kellemes pihenést kívánt, és a terem végébe lévő svédasztalhoz invitált mindenkit.

Hát így is lehet...