Már néhányszor említettem a személyzetet, indonézül a pembantukat.
Egy külföldi, mint mi is, igencsak vonzó főnök lehet számukra. Egyrészt általában nem vagyunk hozzá szokva, hogy valakinek „parancsolgassunk”, így a helyi munkaadókhoz képest egyenrangú a viszonyunk az alkalmazottakkal. Másrészt afelett érzett lelkiismeret furdalásunkban, hogy mégis valaki más végzi el helyettünk az amúgy teljesen hétköznapi dolgokat, hajlamosak vagyunk túlfizetni őket.
A jó pembantu szinte láthatatlan. Jelenléte csak a kitakarított lakásból, a frissen mosott és vasalt ruhák halmazából látszik. Vannak akik nehezen viselik, hogy semmi privát szférájuk, mert valaki mindig ott serte-pertél mellettük. Nekünk szerencsénk van, mert a mi made-ünk olyan diszkrét, hogy néha a padló állapotából sem tűnik fel, hogy ott járt. :-) Többször megfordult a fejemben, hogy minek is alkalmazzuk, hiszen én is remekül tudok takarítani és mosni, sőt … de ugye nem lehetünk kulturálisan érzéketlenek.
És, hogy milyen hálásak tudnak lenni! A minap ment férjhez J. egyik kollégájának házvezetőnője. Természetesen adtak neki extra szabadságot a nagy eseményre. Hajnalban érkezett az sms az ifiasszonytól: „Thank You Mam, I have a great sex.” :-)
Ilyen volt. Pontosabban ilyen volt, mikor megtisztíttattuk a szeméttől és a gaztól. Aztán erőteljesen törtem a fejem, hogy mit ültessünk, hogy végre leszokjanak a környéken kóricálók a házunk előtti üldögélésről és szemetelésről. J. a kaktusz mellett kardoskodott, én naivan azt hittem, hogy elég lesz valami bujább virágféle a szélére.
No de, ilyen lett!
"A pálmasodró nyersen fogyasztja el a kávébabot, amikor az még vörös színű. Csak a puha héját emészti meg; a többi áthalad bélrendszerén, majd az állat kiüríti. A különleges kávészemeket kereső dolgozók kézzel válogatják ki az aranyat érő végterméket az ürülékből (amit előbb persze meg is kell találni). A Kopi Luwak rajongói szerint ez a nem túl szalonképes, ám annál természetesebb gyártási folyamat adja a kávé különleges zamatát. Egy kiló ebből az indonéz csodából 1320 dollárba kerül, és ahol lefőzve kaphatunk ilyen különlegességet, ott egy csésze Kopi Luwak ára minimum 50 dollár."
Hát őszintén nem emlékszem, hogy Balin, ahol a fenti kis állatot fényképeztük egy fűszerkertben, mennyiért vesztegették cseppjét, de valahogy ott és akkor nem is nagyon akartam megkóstolni. Ellenben ittam gyömbéres kávét, ami valami álom volt. Annyira selymes, kellemes tejeskávé ízű volt, hogy rákérdeztem, hogy tejet is tettek-e bele, de biztosítottak róla, hogy nem.
Szombaton korán keltünk, hogy 8-kor kényelmesen indulhassunk a reptérre. A belföldi terminált nemrég építették. Hatalmas terek, fény, egészen más, mint a nemzetközi, ami inkább egy kis, vidéki reptér benyomását kelti megérkezéskor. Egyetlen hibája, hogy nincsenek székek, csak az éttermeknél.
Utaztatónkul az Asian Airlines-t választottuk megbízhatósága és viszonylag jó árai miatt. A honlapjuk is korrekt, az ülőhelyeinket előre lefoglaltuk.
A gép kis késéssel indult, de mintegy másfél óra múlva már Balin voltunk. Csomagjaink összegyűjtése után Gyurival találkoztunk az előtérben, aki utunk során az idegenvezetőnk volt. Szintén az internet segítségével találtam rá és vettem fel vele a kapcsolatot. Két éve fordított hátat az otthoni taposómalomnak, és Balit választotta, mint mondta, itt szeretne meghalni. Mielőtt bárki rosszra gondolna, ép és egészséges, sőt, a humora is kitűnő, mert azt is hozzá tette, hogy vonatbalesetre gondolt. No igen, a szigeten nincs vasút.
Elvitt bennünket az Aston Bali szállodába, ahol a szobafoglalásunk volt. Nem tudom milyen meggondolásból, de nem nagyon lehet olyan szállást találni, ahol családi szoba van, így kénytelenek voltunk két külön szobát kérni. Miután anno lefoglaltuk, a Bali fórumot olvasva kicsit megijedtem, mert állítólag jellemző, a túlfoglalás és 1-2 éjszakára máshova irányítják az utazókat, míg felszabadul az eredetileg áhított hely. Szerencsénk volt, mert két remek szobát kaptunk, ráadásul majdnem egymás mellett. A fiúk azonnal a medence felé vették az irányt, én pedig kipakoltam.
Gyuri egy óra múlva jött értünk, és indultunk Kutára, Ricsi papához. Ő egy remek magyar éttermet vezet a szigeten. Szenvedélye a főzés, amiért a jó kis magyar ízekre kiéhezett gyomrunk nagyon hálás volt. B. és én a csipetkés gulyást választottuk, G. rántott karajt, J. pedig gombás szeletet. Szakácsunk még arra is külön figyelt, hogy J. lisztérzékeny. A fenséges vacsorától eltelve alig tudtunk mozdulni, így Gyuri visszavitt bennünket a szállodába, ahol mindannyian kiterültünk.
Izgalmak nélkül mit ér a nyaralás… így B. gondoskodott erről is. Szegény, feltehetően a gyors evés miatt, az este folyamán kidobta a rókát. Utána viszont megkönnyebbülten, bár még egy kicsit a hasát fájlalva hajtotta álomra a fejét.
A vasárnap a pihenés jegyében telt. Reggeli után célba vettük a medencét, ahonnan a fiúkat csak a tenger felé lehetett kimozdítani. Igen, tenger, mert a sziget ezen oldalán nem az óceán van. A víz itt úszásra nem nagyon alkalmas, inkább csak vízi sportokra. Aznap éppen apály volt, így szép hosszan be tudtunk sétálni, egészen a mesterséges hullámtörőig. A hibát ott követtük el, hogy a séta előtt nem kentük be magunkat ismét. Estére a főtt rák hozzánk képest rózsaszínnek tűnt. Az igazság az, hogy hozzászoktunk, hogy Jakartában nem lehet még csak igazán barnulni sem, mert olyan nagy a szmog, hogy szegény napsugarak nehezen tudnak áthatolni rajta. Hát itt másként van...
Folyt.köv.
