Az indonéz jellem

Az elmúlt napokban olyan személyes tapasztalatokat sikerült szerezni, hogy nem állom meg, muszáj egy-két szót vesztegetnem az indonéz emberek hozzáállására.

Szombaton történt ugye a torta incidens. A leginkább azon mérgesedtem fel, hogy eszük ágába se jutott azt mondani, hogy bocsánat, hibáztunk. Egyszerűen érdektelenek voltak. Nekik mindegy.

Többen panaszkodtak, nehezen viselik, hogy az alkalmazottak csak akkor dolgoznak, ha ott van a főnök. A mi segítségünk is előszeretettel szorítkozik az alap munkavégzésre. Ha kifejezetten nem kérem, hogy ugyan ezt vagy azt is csinálja meg, mert poros, koszos, stb. akkor magától biztos nem jut az eszébe. A munkaidő végén felöltözve, startra készen van, ami azt jelenti, hogy előtte egy órával már nem csinál semmit, mert mosakszik, kávézik egy utolsót.

A sofőrünk szombaton még dolgozott, aztán küldött egy sms-t, hogy hétfőn más jön, mert beteg az anyukája. Ehhez képest ma reggelre kiderült, hogy felmondott az autós cégnél, sose látjuk már. Ez állítólag általános. Egyik napról a másikra simán nem mész be, kész, vége. Ugyanakkor ez áll a munkáltatói oldalra is. Reggel közlik veled, hogy köszi, mehetsz, nincs rád többet szükség.

Nem tudom mi történt, valószínűleg sose fogom megtudni. Az esik rosszul, hogy úgy érzem, mi  rendesek voltunk. Akárhányszor kért kölcsön, mi adtunk, mondván ledolgozza túlórában. Karácsonykor, mert keresztény volt, kapott ajándékot (persze pénzt). Tekintettel voltunk a templomba járásaira. Azt gondolom, talán egy viszlátot érdemeltünk volna.

Azért ez messze nincs olyan rossz, mint az az eset, amikor valaki az üzletében alkalmazott helyieket. Tanította őket, fiaiként bánt velük, aztán egyik reggel arra ment be, hogy se alkalmazottak, se berendezés...

Ilyenek a kulturális különbségek.