Újra itthon

Vasárnap délután visszaérkeztünk Jakartába. A fényképek még a gépeken, az élmények a fejekben és szívekben. Ha lesz egy kis időm, akkor igyekszem megosztani a látottakat, hallottakat, de jelenleg egyéb projekt van folyamatban.

Beindult az iskola!

Szegény fiúk! Azt hiszem a mai nap igen nagy sokk érte őket.

Reggel elindultunk a JIS-be, az áhított suliba, a felvételi beszélgetésre. Kb. sejtettük, hogy nincs esélyünk, így igencsak promotáltuk a srácoknak a másik iskolát, ami augusztus 5-én kezdődik. Megérkezésünkkor az igazgatónő behívott minket és elmondta, hogy mindkét campusuk full-on van, de azért letesztelnék a fiúkat. Nem igazán értettem, hogy akkor minek, de hajrá. Először B. ment be, egyedül. Aztán behívták apát tolmácsolni, mert rájöttek végre, hogy nem túloztunk, tényleg nem tud szegény gyerek angolul. Aztán ment G. is. Az eredmény a vártnak megfelelő volt. A matektesztjük 100 %-os lett. J. mesélte, hogy tök ügyesek voltak. Anyai keblem dagadt. A vizsgáztató tanítónéni is azzal jött ki, hogy hát matekból zseniálisak. (Pedig nem is, csak otthon jó tanáraik voltak, és ezek szerint magasabb követelmények.) Az angoltudás hiánya miatt, viszont nem vállalják őket, ellenben ajánlanak egy másik sulit, az ACG-t.

A vicc az egészben, hogy anno az interneten böngészve az ACG lett volna az első számú jelöltem, de a cég ajánlójában nem volt benne, így azt hittem, hogy nem lehet választani.

Az ACG-ről annyit, hogy nemzetközi, új zélandi alapítású, kicsi, barátságos iskola és közel van hozzánk. Azaz mindazon előnyöket ötvözi ami miatt a nagy JIS és a kicsi JIMS tetszettek.

Autóba pattantunk és úgy döntöttünk, hogy vetünk egy pillantást erre a sulira is. A fiúk persze vinnyogtak, haza akartak menni. Megígértük, hogy gyorsak leszünk és csak kívülről leskelődünk. Hát nem így lett...

A sofőr bevitt minket, és ekkor már nem volt megállás. :-) A recepció után rögtön az igazgatónő elé kerültünk. Elmondtuk, hogy honnan és miért jöttünk. Ő két perc alatt elintézte, hogy a gyerekek találkozzanak azzal a két tanárral, akik az angolul nem tudókkal foglalkoznak. Egy kicsit várnunk kellett. Ezalatt kiderült, hogy azért van ilyen nagy nyüzsgés, mert ma van az első tanítási nap. No ekkor kezdődött a hiszti és sírás-rívás.

A fiúk teljesen kiborultak, hogy nem elég, hogy ide is elcipeltük őket, újabb "teszt" vár rájuk, ráadásul ha sikerül, akkor holnap már kezdhetik az iskolát. Kollektív ellenállást tanusítottak, mi pedig nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ott ültünk két durcás, raplizó gyerekkel. A nagyobb hergelte a kicsit is. Végül beígértük nekik a vágyott karácsonyi ajándék előrehozását, csak tanusítsanak már némi együttműködést. (Kérem mellőzzük a helyes pedagógiai módszerek taglalását. :-) ) Találkozásunk a leendő angoltanárokkal jól sikerült. Elkísérhettük a fiúkat, de a teremből kitessékeltek. Mindössze játszottak, ráadásul valamilyen színekkel kapcsolatos társast, azaz sikerélményük is volt, mert azokat már tudják angolul is. Ééééééééééééééééés! Elhangzott a verdikt, felvételt nyertek. A szülők örültek, a gyerekek méginkább kiborultak. B. a továbbiakban beszüntette a kooperálást. Nem volt hajlandó sem az osztálytermét megnézni, sem az osztálytanítót megismerni.

Következő lépésben megvettük az egyenruhákat, begyűjtöttük a kitöltendő papírokat és a távozás hímes mezejére léptünk.

Ekkor már jócskán ebédidő volt, így a bevásárlóközpontba mentünk. Itt folytatódott a harc, mert a két kis ártatlanság nem bírt megegyezni az ebéd helyszínében, így a birka(türelmű) szülők külön mentek velük ebédelni. Ekkorra viszont megszállta őket egy-egy kisangyal vagy az ufók végre visszahozták az eredeti gyerekeinket, mert átváltoztak értelmes, kommunikáció kész emberkékké.

A délutánt, mintegy a "jóvilág" lezárásaként számítógépezéssel töltötték.

Jelenleg a dedek az igazak álmát alusszák. Táskák bepakolva, uzsik előkészítve, egyenruhák kimosva-kivasalva, felvételi papírok kitöltés alatt. Vigyázz suli! Jövünk!