Újra itthon...

... legalábbis Ázsiában.

Két hete még éppen csak megérkeztünk Pestre, és igyekeztünk aklimatizálódni, aztán a napok olyan gyorsan teltek, hogy mire felocsúdtunk, már a Szingapúrba tartó repülőn ültünk.

A „Pestre utat” úgy terveztük, hogy egy éjszakát Frankfurtban töltünk, hogy frissen és kipihenten érkezzünk a családhoz. Ehhez képest annyira megviselt mindenkit a 40 fokos hőmérséklet különbség és az időeltolódás, hogy majd egy hét kellett, míg helyre jöttünk. Balinak a torka fájt, életem párján kitört az allergia, nekem az orrom fojt a konstans fáradtságon kívül.

Néhány baráttal sikerült találkoznunk, bár ezek inkább villámlátogatások voltak, többeket még felhívni se tudtunk. Ezúton is bocsánat! A fiúk is barátoztak kicsit, de az influenza miatt nagy összejövetelt végül nem tartottunk.

Apropó influenza. Az interneten olvasott hírek ellenére semmi vészeset nem tapasztaltunk, sőt, igazából jelét sem láttuk a fenyegetettségnek. Minden tömve volt emberekkel.

Érkezésünk másnapján már kora reggel útlevelet intéztünk. Kicsit sokkolt az információ, hogy 5 munkanap alatt készül el, de a biztonsági őr megsúgta, hogy hogyan lehet gyorsítani az ügymenetet. Otthon, édes otthon! Mikor lehet majd valamit kiskapu nélkül normálisan elintézni?

A karácsonyi vacsorára szokás szerint nálunk került sor. Se időm, se kedvem nem volt főzni, így úgy határoztunk, hogy hozunk valahonnan egy-két finomságot. A Bagolyvár lett a kiválasztott, ahonnan a halászlén és a halon kívül bármit lehetett rendelni az étlapról. J. kedvéért azért csak csináltam két gyors fogást (baconos-fetás csirkemellet és hagymás-mustáros sonkát), mert azok tuti gluténmentesek. A vacsi végén megszavaztattam a vendégsereget, hogy vajon mit készítettem én, és nem kis büszkeséggel írom, hogy „lefőztem” az éttermet.

Ha már Bagolyvár, akkor még meg kell említenem a Gundelt is, illetve egy ezzel kapcsolatos momentumot. December elején az egyik svéd kollégánál volt egy vacsora, akinek a felesége amúgy indonéz. Milyen kép volt az étkezőjükben? Egy nagy Gundel plakát. Kérdeztem a lányt, hogy tudja-e, hogy mi az a Gundel? És igen! Tudta! Mesélte, hogy a férje hozta az egyik pesti útjáról, azzal, hogy ez a legjobb magyar étterem, ezért is került az étkező falára. Ott és akkor nagyon jó volt magyarnak lenni!

Visszatérve az otthon létre.

Az idő igencsak kibabrált velünk, mert a nagy hó akkor volt, mikor mi Pesten próbáltunk magunkhoz térni az út fáradalmaiból, és mire lementünk vidékre, ahol remekül lehetett volna szánkózni, addigra elolvadt mind. És milyen a mi formánk? Mire ezeket a sorokat írom, otthon újra havazik.

A vissza út sem telt izgalmak nélkül.

Optimisták voltunk, és azt hittük, hogy személyenként 5 kiló túlsúlyt elnéznek, főleg, hogy kézi poggyászunk nem nagyon volt. Hát nem, a Lufthansánál „zéro tolerancia” van, mint mondták. Hála ennek, szegényebbek lettünk 600 Euroval (azért nem forintban írom, mert így kevésbé sokkoló). Tanulság: a kultúra baromi drága, ugyanis a könyvek voltak a nehezek a csomagban. Sebaj, mind a négyünknek venni fogunk 1-1 kabinbőröndöt, és így legközelebb akár 50 kiló pluszt is hozhatunk!

És, hogy még kicsit szidjam a „Lufit”, nem volt elég a túlsúly fizetés, a Frankfurt-Szingapúr útra nem tudtak beszállókártyát adni Pesten, mondván, hogy gond van a kapcsolattal. Ez annyira még nem lett volna baj, főleg, hogy az az út nem Lufthansa, hanem Singapore Airlines volt (egy nagy családban vannak), viszont annyit közölt a kedvesnek egyáltalán nem nevezhető hölgy, hogy nem fogunk tudni egymás mellett ülni, mert azt már látja, hogy nincs hely, max. kettesével, de még csak nem is egymás mögött. Így aztán nem voltunk túl boldogok. (Akkor már két napja próbálkoztunk a neten foglalással, de valamiért nem működött az sem.) Végül Frankfurtban, a felszállás előtt két órával sikerült remek helyeket szereznünk, egymás mellé!!! Mondtam már, hogy utálom a Lufthansát?

Az út azon része viszont remek volt. A fiúk kaptak gyerek menüt, tudtak játszani, filmet nézni és aludni is.

A csomagjaink azonban kissé megviselődtek. Az egyik bőrőndnek letört a kereke, amit még a reptéren gyorsan meg is reklamáltunk, a másiknak viszont, „speciális törhetetlen” Samsonite, mésigcsak sikerült betörni az oldalát, amit a fólia miatt csak a szállodában vettünk észre. Egyelőre mind a kettőt elvitték, meglátjuk mi lesz.

Visszatérve a kultúrára.

Neten rendeltünk színházjegyeket. A Caveman-ről sajnos jól lemaradtunk, mert még olyan szinten halódtunk, hogy képtelenek voltunk elvonszolni magunkat az előadásra. Bezzeg a Spamelotot nem mulasztottuk el, pedig... Akkor csalódás volt, hogy az első felvonás után csak azért nem hagytuk ott, mert azt gondoltuk, hogy ennél csak jobb jöhet.

Félre értés ne essék, a színészek mindent megtesznek, ők jók! De a darab... Csak hardcore Month Python rajongóknak ajánlom.